A napokban akartam vegasozni, fanfictiont írni, blogot írni, rajzolni, animét nézni és olvasni is, de egyszerűen mindig valahogy oda lyukadtam ki, hogy semmit nem csináltam.
A baj az írással az, hogy hangos a billentyűzetem :D Nagyon durván püfölöm, és kihallatszódik a szobámból édesanyám pedig aludna. Namármost nekem mindig éjszaka támad kedvem írni, és van egy plasztikcsodám, egy szilikonbillentyűzet, amivel kínszenvedés írni. A Sony Vegast azért hanyagoltam, mert azt csak napközben tudom művelni, mivel a külső gépemen van a progi ahol szintén zavarnám vele anyut. Ergo azt csak napközben csinálhatom, amikor dög meleg van és nem tudok koncentrálni. Mindettől függetlenül a tegnapi napon, elkészültem az én drága Kamijomnak szánt születésnapi videóval. Hát szerintem jó lett XD És ez nagy szó mert én általában minden munkámra azt mondom szarcsi xP De mindegy ezt majd a visszajelzések alapján eldöntöm, hogy jó-e vagy rossz. A napokban elkezdem a Despa számot is készíteni, fogalmam sincs mi lesz belőle.
Ma voltam a Nemzeti Múzeumnál és kedvet kaptam folytatni egy régebben elkezdett ficimet *___* Remélem ma este képes leszek elkezdeni :D ( mondjuk blogolás után) Hihetetlen, épp most fejeztem be a Vámpírmesét és siránkoztam miatta (amit mondjuk később kezdtem el) és hirtelen újra ötletet kaptam a Serenade (igen ez a másik címe) folytatásához. Na azt nem hiszem, hogy még ebben az életben közzéteszem bárhol XDD Egyrészt nem túl eredeti, másrészt nem túl jó, harmadrészt már most tudom, hogy jó eséllyel soha nem fejezem be. Annyira nehéz írni... Nem úgy mint a Vámpírmesét, hogy egyszerűen íratja magát. Na mindegy majd meglátom ^^ Hátha mégis elkap a sztori varázsa, és befejezem azt is :D
Valamiről még muszáj írnom...
Most kitérhetnék megint a társadalmunk selejtjeire, hogy az emberek mennyire nem tudják értékelni azukat amijük van, és mennyire nagyravágyó és elégedetlen mindenki de túl hosszú, és unalmas lenne a bejegyzés. No meg persze személytelen. Inkább a saját példámmal hozakodok elő kicsit.
Kicsi koromban is mindig nagyon beteges kórházjáró gyermek voltam (igen, a true selejt) és ez a mai napra se változott. Az utóbbi néhány hónap azonban mindenen túltett. Nem vagyok/voltam annyira nagyon súlyos beteg mégis rengeteg fájdalommal és kellemetlenséggel járt a dolog. Erre bővebben nem is térnék ki, csupán annyira, hogy ez a néhány hónap mennyi mindenre megtanított. Sokat vesztettem, többek közt egy évet az életemből, mivel megbuktam a sok hiányzás miatt a 0. osztályban. Viszont én hiszem azt, hogy semmi nem történik véletlen. Felismertem az okát, hogy miért kellett ennek így lennie és még tanultam is belőle. És ráébredtem arra, hogy mekkora nagy dolog az egészség. Igen, az emberek mint annyi minden mást, ezt se tudják értékelni. Akinek természetes, hogy van, az nem tudja értékelni. Nagyon régen voltam annyira boldog, mint akkor mikor kimondták a mai napon nekem azt, hogy megszabadultam a problémámtól, és jódarabig nem is okoz majd bonyodalmat ez nekem. És annyian, de annyian szidják a magyar egészségügyet (biztos akad aki joggal) de nekem csak pozitív tapasztalataim vannak efelől, mert tényleg akadnak még olyan orvosok akik lelkiismeretesen dolgoznak, és tényleg minden tőlük telhetőt megtesznek a betegeikért...
Tényleg mindenki aki éppen a nagy önsajnálatában fuldoklik, gondolkodjon már el azon hogy MENNYIVEL ROSSZABB is lehetne az élete...
Tényleg mindenki aki éppen a nagy önsajnálatában fuldoklik, gondolkodjon már el azon hogy MENNYIVEL ROSSZABB is lehetne az élete...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése